A csempegyártás múltja az emberi civilizáció egyik legrégibb kézműves tevékenységéhez kötődik. Mezopotámia városállamaiban már i. e. 4000 körül készítettek mázas téglákat, amelyekkel templomokat és palotákat díszítettek. A babilóniaiak az Istár-kapuval hagytak ránk maradandó emléket, amely színes és fénylő csempéivel az ókor egyik csodája volt.

Egyiptomban szintén alkalmaztak csempeszerű burkolatokat, főként szakrális épületek falain. A görögök művészete inkább a mozaikokra épült, ám a rómaiak szélesebb körben terjesztették el a csempét, amelyet padló- és falburkolatként használtak. A birodalom bukása után Európában visszaszorult a technika, de a Közel-Keleten és Perzsiában töretlen maradt a fejlődés.

Az iszlám világ mesterei tökélyre fejlesztették a mázas kerámiát, és mecsetek, paloták falait borították vele. A geometrikus minták és kalligrafikus motívumok lenyűgöző dekorációt alkottak, amelyek az Ibériai-félszigetre is eljutottak. Spanyolországban a mór uralom idején alakult ki az andalúziai csempekultúra, amelynek legismertebb példája a granadai Alhambra.

A középkori Európában a kolostorok és templomok padlói kaptak csempeborítást, és a 12–13. századtól egyre elterjedtebbé váltak a mázas burkolatok. A gótikus katedrálisok fényében a színes padlócsempék újra jelentős szerephez jutottak.

A reneszánsz Itáliában az itáliai majolika révén virágzott fel ismét a műfaj, és az ottani mesterek alkotásai Európa-szerte keresettek lettek. A 16. századi Portugáliában született meg az azulejo, amely kék-fehér színeivel és gazdag képi világával évszázadokra meghatározta a portugál építészetet. Spanyolországban a mór hagyományokat keresztény motívumokkal ötvözték, így különleges stílus alakult ki.

A Németalföldön a 17. században a delfti kék vált meghatározóvá, amelyet tájképekkel, vallási és hétköznapi jelenetekkel díszítettek. A csempe a 17. század végére a polgári otthonokban is általánossá vált, nemcsak díszítő funkcióval, hanem gyakorlati haszonnal is. Falakat, kályhákat és padlókat borítottak vele, higiénikus és tartós burkolatként.

A kézműves műhelyek ekkor már nagy mennyiségben termeltek, így a csempegyártás egyre jelentősebb iparággá nőtte ki magát. Ez a folyamat alapozta meg a modern, ipari jellegű csempegyártást, amely a 18. századtól bontakozott ki igazán.